“A portban az a szép, hogy lehet borítani a papírformát…”

A marokkói Marrákes ad otthont december 10-16-ig a harmadik footgolf világbajnokságnak. A magyar csapat huszonkét fővel képviselteti magát a vb-n. Sorozatunkban decemberig ábécé sorrendben mutatjuk be a válogatott keretet.

“Már hét éve megismerkedtem a footgolffal, együtt fociztam azokkal, akik az elsők között próbálták ki a játékot idehaza. Rögtön beleszerettem, de a strandlabdarúgó válogatottban szerepeltem, ami miatt nem tudtam erre is időt fordítani – mesélte Simonyi Gábor, miért is tartott olyan sokáig, míg a homokos terepet a golfpálya dimbes-dombos vidéke váltotta fel – Sokáig maradtam amolyan hébe-hóba footgolfos. Aztán tavaly abbahagytam a futsalt és a strandfoci válogatottnál sem tevékenykedem már, így ráfeküdtem a footgolfra. Abszolút nekem találták ki, bele kell rúgni egy nagyot a labdába, nincs futás, csak séta utána. Homok itt is van, azonban itt nem a barátunk, bunkerből nem szeretek játszani.” – mondta nevetve utalva arra, hogy míg a strandfociban homok veszi körbe őket, addig a golfpályákon nehezítő körülmény, ha a labda homokban van.

Mint mondja, minden energiáját a labdarúgás és golf ötvözetéből létrejött sportágra tudta összpontosítani idén, a lehető legtöbb magyar és nemzetközi versenyen elindulva ki is vívta a marokkói részvételt – “Döntő lehet az állóképesség egy ilyen hosszú tornán, mint a világbajnokság, ahol egy hétig tulajdonképpen minden nap pályára kell lépni. A focihoz képest itt nincs lazsálás, pár percig ott ugyanis lehet pihenni, az egy csapatjáték, van időd kifújni magad. Itt pár perc oda nem figyelés az egész versenyedet hazavághatja.”

Elmondása szerint a magyar mezőnyben is akad 10-15 olyan képességű játékos, aki képességei és tudása alapján felvehetné a versenyt a világ legjobbjaival, ha a körülmények adottak lennének, és naponta tudnának tréningezni, nem munka után, hanem helyett. Így is komoly elvárásai vannak saját magával szemben – “Célok kellenek, én pedig a legjobb húszban szeretnék zárni. Sportolóként nem mehetek oda úgy, hogy, ha 150. vagyok, az is egy jó eredménynek számít. Tudom mi a realitás, de a sportban az a szép, hogy lehet borítani a papírformát. Bárkinek jól kijöhet a lépés egyszer, és biztos nem lépek pályára kishitűen.”

Út Marokkóba cikksorozatunk további részei

1. rész: Ujvári Izabella
2. rész: Dreilinger Andrea
3. rész: Albert László
4. rész: Bacskai Bence
5. rész: Balázsi Csaba 
6. rész: Bíró László

7. rész: Bogár Krisztián
8. rész: Czirbus Tamás

9. rész: Flink János
10. rész: Gelencsér Gábor
11. rész: Hinora Ferenc

12. rész: Juhár Tamás
13. rész: Karakas Attila
14. rész: Lengyel Béla
15. rész: Mayer Zoltán
16. rész: Molnár Arnold
17. rész: Németh Gábor
18. rész: Papp Péter
19. rész: Podusil György