Kocsis Sándor, a ”Kocka” (Budapest, 1929 –Barcelona, 1979) a 20. század 100 legnagyszerűbb labdarúgójának egyike 1958-66 között erősítette nem is akárhogyan a Barcelona csapatát.
Kocsis Sándor igazi őstehetség volt – rendkívül technikás, kiismerhetetlenül cselező és nagyon gólérzékeny volt. A jobb lába ügyesebb volt, de órákat gyakorolt edzés után a bal lábával. Látott a pályán, cseleivel nagyszerűen bontotta meg a védőfalat és foglalkoztatta szélsőjét. A mindenkori magyar és nemzetközi mezőnyben is kivételes fejelőtudással rendelkezett. A legjobb pillanatban emelkedett a levegőbe, sokszor a kapusnál is magasabbra és az átlagnál erősebb nyakizmaival kalapácsként ”lőtte” fejével a labdát a kapuba védhetetlenül. Játszott a Ferencvárosban, majd a Budapesti Honvédben, a magyar válogatottban 68 mérkőzésén 75 gólt lőtt (arányában többet, mint Gerd Müller).
1956-ban ő is disszidált, majd 1958-ban, Kubala rábeszélésére leigazolta a Barcelona. Vele és Cziborral visszavették a bajnoki elsőséget a Real Madridtól, 1959 és 60-ban is bajnokok lettek, valamint megnyerték a VVK-t is. A világhírű Barcelona csatárötösében három extraklasszis magyar is játszott a következő felállásban: Kubala, Kocsis, Evaristo, Suarez, Czibor. Kocsist kiemelkedő fejelési tehetsége okán Spanyolországban”Cabeza de oro”-nak, azaz ”Aranyfejnek” nevezték.
1961-ben kiverték az addigi ötszörös BEK-győztes madridi csapatot és döntőt játszottak a Gutmann Béla edzette Benficával. A Benfica elleni döntő helyszíne a berni Wankdorff stadion, ahol hét évvel azelőtt máig is tragikusan fájó módon 3:2-re kikapott a toronymagasan esélyes magyar válogatott a Vb döntőn a nyugatnémetek ellen. A Barcelona ugyanabban az öltözőben készülhetett, ahol akkor a magyar válogatott. A ”hely szelleme”- a végén ugyanúgy 3:2-re kaptak ki, és bár a Barca góljait Kocsis és Czibor szerezte, ez sovány vigasz volt.
Tragikus véget ért az élete 1979-ben. Előbb a lábfejét amputálták üszkösödés miatt – megfosztották attól, ami a legfontosabb volt a számára. Gyomorrák és leukémia alakult ki nála, lázálmok gyötörték, és betegsége következményeként máig tisztázatlan körülmények között kiesett (vagy kiugrott) a kórházi betegszobája ablakából. Temetésén a legjobb barát és harcostárs Kubala vitte a koporsóját.
Kocsis ”Kocka” felejthetetlen alakja a futballvilágnak, bekerült minden idők legjobb 100 labdarúgója közé. Emlékét megőrzik Magyarországon, de Barcelonában sem felejtik el.
Ahogy az Aranyfej látta
A ”Kocka” nem volt bőbeszédű, de egy alkalommal mégis nyíltan és őszintén nyilatkozott, amikor az 1968-as búcsúmeccse alkalmából a Barça című képes lap különkiadást jelentetett meg róla. Részletek Bocsák Miklós: Kocsis és Czibor (1983) könyvéből:
„Mindenki szereti a beceneveket, különösen, ha azok illenek rá, ha azokra büszke lehet. Én nagyon büszke vagyok erre! Az én időmben kevés olyan játékos volt, aki annyit csiszolta volna a fejjátékát, aki olyan otthonosan mozgott volna a levegőben. Az egy kivétel Spanyolországban talán csak César volt. Nehéz fejelni, a titka: állandóan gyakorolni a felugrást, és pontosan kiszámítani a labda ívét. Vannak olyan fényképeim, amelyeken a fejem a felugró kapus kinyújtott kezével egyvonalban, vagy annál is magasabban van.” /Bocsák, p. 136./
„Miért jöttem Spanyolországba? Svájcban vártam a FIFA feloldozását az eltiltás alól. Akkor Kubala azt mondta: menjek Spanyolországba, itt második otthont találhatok, és egy ragyogó klubot, az FC Barcelonát. Úgy gondoltam, ez nem rossz tanács…Most már semmi pénzért nem mennék el innen. Értem az embereket, és úgy vélem, hasonlóképpen gondolkodnak, mint az én hazámban, mert a Hazámnak azért még mindig Magyarországot érzem!” /Bocsák, p. 137./
Forrás: blaugrana.hu / Kocsis és Czibor (Bocsák, 1983).
Balázs János – a FociClub.hu vendégírója
