Hosszas várakozás után visszatért a zöld-fehér tábor, így közel teltház előtt rendezték meg a Ferencváros-Debrecen rangadót az NB I-ben. A drukkerek káprázatos hangulatot teremtettek és szinte végig színvonalasan szurkoltak (a vendég drukkerek próbáltak belemenni a szájkaratéba, ám a hazaiak többnyire elengedték fülük mellett az ellenséges rigmusokat). A félidei késelős balhét leszámítva, így egy káprázatos estében lehetett része minden kilátogatónak. Miért is ne lehetne többször is ilyen élményekben részünk?
Van egy elméletem: szerintem a magyar foci nem olyan rossz, mint amilyennek a közvélemény beállítja. Nem mondom hogy jó, egyszerűen csak nem olyan nívótlan a gyepen bemutatott produkció, mint amilyennek sokan látni vélik. Nem rég Lukács Viktorral, az M4 kommentátorával beszélgetve is pont ez került szóba: ő korábban nem foglalkozott különösebben a magyar klubfocival, csak a közvetítések miatt kellett alaposabban beleásnia magát és elmondása szerint kellemeset csalódott. Közel sem olyan rossz ez, mint amilyennek elsőre tűnik.
Eljátszottam párszor a gondolattal, hogy valami módon egyszer ha megtelnének a lelátók, már nem is nézne ez ki olyan rosszul. Ha az üres székek helyett embereket látnánk, az azt sugallná, hogy itt valami érdekes, értékes dolog van, amire sokan kíváncsiak.
Vasárnap délután ez összejött – a 3,5 év kihagyás után visszatérő Fradi-szurkolók (a keménymag) segítségével szinte teljesen megtelt a Groupama Aréna a Debrecen elleni bajnoki rangadón. Aki kint volt és korábban is járt kint Fradi-meccsen az elmúlt 1-2 évben, az érezhette a különbséget. Nem csak a létszám, illetve a hangerő változott, hanem úgy nagyjából minden. Ilyenkor hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy amit épp a gyepen látunk, az jobb, mint korábban. Pedig a futballisták képességei semmit sem javultak a korábbi állapotokhoz képest, ahogy az edzők sem cserélődtek ki – és mégis, a végeredmény nem sokkal volt kevésbé szórakoztató, mint egy közepes Bundesliga-találkozó.
A tábor jelenléte persze már önmagában eseményszámba ment, ám akadtak olyan show-elemek, amiknek – így már – van létjogosultságuk. A kezdés előtt például a sas röptetése egészen felemelő élmény volt – klubhovatartozástól függetlenül. A madár kitartotta szárnyait és suhant a levegőben, körbe az arénában. Útja végén pedig leszállt a B-közép előtti kapu felsőlécére és ott megpihent. Elégedetten nézte a visszatérő drukkereket, akik ezt látva szinte ovációban törtek ki. Ez a dolog csak szurkolókkal működhet igazán jól, márpedig – talán most először – rájuk igazán nem lehetett panasz.
Bizonyára a pályán lévő futballisták maguk is erősen érezték ezt. Elvégre ég és föld a különbség egy 5 000-es és egy 19 000-es nézőszám között. Egy zenésznek sem mindegy, hogy csak pár ember előtt lép fel, vagy megtölt egy egész stadiont – a játékosok is emberek, rájuk is ugyanúgy hatással vannak ezek a dolgok. Márpedig egy Újpest-Ferencváros derbin, ahol azért a hangulat szintén elég jó szokott lenni, csak jobban odateszik magukat, mint általában. Olyankor akarva/akaratlanul is többet adnak ki magukból, hiszen bizonyítani akarják a nézőknek, hogy milyen képességekkel is vannak megáldva. Hirtelen lesz tétje egy ilyen meccsnek.
Kép: MLSZ
Mert hát ez is volt eddig a gond: üres lelátók előtt komolytalan ez az egész. Könnyű savazni a magyar bajnokságot, hiszen a kétségtelenül visszafogott nemzetközi eredmények mellett még csak a félházak sem jöttek össze manapság. Pedig talán még soha ennyi pénz nem volt az NB I-ben, mint most, talán még soha nem voltak ilyen jók a körülmények (új stadionok) és mégis – ha nincs néző, megette a fene az egészet.
Eddig sem a minőségről szólt ez. Aki kimegy egy ilyen találkozóra, annak nincsenek illúziói. Jól tudja, hogy mire számíthat, hogy az itteni teljesítmények köszönőviszonyban sincsenek a Premier League-ben, a La Ligában, vagy a többi topligában tapasztalhatókhoz képest. Ám a futball, mint sport nem csak a legmagasabb szinten élvezhető. A játék szépségei még a magyar pályákon is megfigyelhetők, adott esetben pedig egy jegy áráért élményeket is kaphatunk, nem keveset. Ez a Fradi-Debrecen is ilyen alkalom volt.
Még hazai mércével mérve sem volt különösebben erős az iram, nem esett sok gól, de még csak fordulatokban sem bővelkedett az este – ez nagyrészt a nagy tétnek köszönhető, hiszen egyik csapat sem mert túl sokat kockáztatni. Viszont ahogy arra Thomas Doll is kitért a sajtótájékoztatón, egyes periódusokban csakis a hangulat, a szurkolók éneke húzta ki a zöld-fehéreket egy-egy kisebb hullámvölgyből – a tizenkettedik játékos tehát érezhetően kivette részét a csapat sikeréből.
A szurkolók lökést adhatnak. Segíthetnek abban, hogy egy játékos (hatásukra) kihozza magából a maximumot. A sok néző nem csak egy optikai tuning, amitől jobban néz ki ez az egész – ha elég sokan jönnek és elég hangosak, az bizony még a színvonalra is befolyással lehet. Nyilván, ha minden bajnokin elkelne minden jegy és fergeteges lenne a hangulat, csodák akkor sem történnének, de talán nőhetne az iram, a jókedv és bizonyos pozitív folyamatok is megindulhatnának.
A feltételes mód persze jogos. Amíg tartósan nem emelkedik a nézőszám és a tömegek nem kezdik el látogatni a futballpályákat, addig ez is csak egy elmélet marad. Jó lenne egyszer megnézni, működik-e.
Baranyai Balázs
