A közelmúltban visszavonuló Fernando Torrestől egykori válogatottbeli csapattársa nyílt levélben búcsúzott el…
„Furcsa ez. Nagyon furcsa, azt mondanám, csodálatosan furcsa. Itt vagyunk mindketten, éppen arra készülünk, hogy lejátsszuk karriered utolsó mérkőzését. Nekem még maradt egy kicsi. Szóval itt vagyunk, a világ másik felén. Olyan mintha az élet – amilyen humoros –, összehozott volna minket Japánban, hogy elbúcsúzhassunk.
A futball több mint húsz éve – amikor még gyerekek voltunk – összehozott minket. Mindig te leszel a Kölyök, már soha semmi nem választhat el minket egymástól. Utópisztikus álmaink voltak. Az a gól, amit az U16-os Európa-bajnokságon szereztél Angliában – sosem felejtem a gesztusodat, amellyel nekem ajánlottad a gólodat. Láttam a tévében, mert haza kellett jönnöm sérülés miatt.
Emlékszel, Fernando, arra a Trinidad és Tobagóban aláírt mezre az ígérettel együtt, ami akkor teljesíthetetlennek tűnt? De megcsináltuk. Azóta pedig mindig együtt Bécsben, Johannesburgban… Az a felejthetetlen passz Xavitól, ami után igaza lett a bölcs tanárnak, Luisnak (Luis Aragonés szövetségi kapitány – a szerző). És az a centerezés, amivel mindannyian megszereztük életünk legfontosabb gólját.
Külön, de mégis mindig együtt. Az utolsó pillanatokig. Mezektől és klubhovatartozástól függetlenül. Éltünk más városokban, te Madridban, én Barcelonában. Mégsem voltunk ellenségek soha. Pusztán barátok, akik különböző mezt viseltek, mégis egyesültek abban a bizonyos vörös bőrben. Vagy Rojita, akárhogy is hívjuk.
Sokan nem tudják, de messziről jön a közös történetünk. Nagyon messziről. Szinte nem is számított, hogy egy nap átlépted a határokat, egészen a Premier League-ig menve, ahol felfedezték egy különleges Kölyök tehetségét – először a Liverpoolban, majd a Chelsea-ban. Amikor hazatértél az Atléticóhoz, izgatott voltam, mint mindenki más, hiszen a futball – a sportsikereken vagy kudarcokon túl – egy életfelfogás. És te, Fernando, méltósággal ruháztad fel ezt a sportágat. A mi sportunkat. Nem beszélek a góljaidról, amiket évek óta nem tudok számon tartani, vagy a címekről, amiket nyertél csodálatos pályafutásod során. A viselkedésedről beszélek, arról, ahogyan tisztelted a játékot, a csapattársat, az ellenfelet, és persze a labdát.
A kamerák kereszttüzétől és a rivaldafénytől távol, névtelen pályákon kezdtük, hogy végül ezernyi élményt szerezzünk közösen, végül pedig világbajnoki címet nyerjünk a hazánknak.” Amikor majd összefutunk Spanyolországban, megmutatom neked azt a mezt, azt a kincset, amelyet senki más nem fedezett fel. Habár igaz, a barátságodnál nincs nagyobb kincs, Fernando. Fantasztikus utazás volt. A világ minden szegletébe eljuttatott minket. És nézd, hol vagyunk ma: Tosuban, te és én egy focimeccset játszva. Még egyet. De nem csak egy meccset, hanem az utolsó meccsedet – ki gondolta volna?
Farkasszemet nézel David Villával és velem, aztán hazamész. A tieid várnak rád, bár tudnod kell, a labda szomorúbb lesz ma, mint tegnap volt. Élvezz ki mindent, ami rád vár, és legyél boldog. De milyen furcsa ez, Fernando… Még el sem mentél, és máris hiányzol.”
