Miért pont a PSG-t választotta Ronaldinho?

Brazíliában már imádták, Európában még nem ismerték. Topklubhoz is csatlakozhatott volna, mégis a Paris Saint-Germaint választotta. Ronaldinho első lépései Európában. A nagyszerű francia futballblog, az Omlett du fromage – Szabó Christophe, a FociClub.hu vendégírójának jegyzete. 

“Egy fiatal, ígéretes játékosról van szó, akiről sugárzik a tehetség. Egybevág azzal, hogy milyen imázst akarunk közvetíteni a PSG-ről: fiatalság, dinamizmus, lelkesedés, minőség. Nagyon csípem a fejét, jópofa gyereknek tűnik. Nicóval (Anelka) jó párt alkothatnak. Mindent megteszünk, hogy gyorsan alkalmazkodjon az itteni körülményekhez, beszélje a franciát, legyenek barátai. Van is néhány ötletem hozzá!”

Tévedés azt hinni, hogy a Paris Saint-Germain csak az utóbbi években állt rá brazil sztárok igazolására. Amikor a 2001. január 17-i sajtótájékoztatón Luis Fernandez vezetőedző ezekkel a szavakkal jelenti be Ronaldinho leigazolását, a francia közönség nyilván örül a hírnek. Brazíliában viszont valósággal tombolnak dühükben.

Ronaldinho ugyanis már egy név. Addigra már korosztálya legígéretesebb játékosának tartják. Nevelőklubjánál, a Gremio Porto Allegrenél istenként tisztelik, az 1999-es Copa America egyik legjobb pillanataként ragad meg Venezuelának lőtt gólja, ahol egy Cafútól visszatett labdát először esernyő-csellel, majd jobb külsővel játszott tovább, hogy aztán hidegvérrel lője el a kapus hóna alatt [1]. Ronaldinho már valaki volt.

De hogy került a képbe a PSG? A dolog kissé bonyolult. Ronaldinho szerződése a Gremioval 2001 februárjában járt le, az országban pedig egy hónapra rá, márciustól lépett érvénybe a “Pelé-törvény”, mely kimondta, hogy egy szerződés lejárta után egy játékos nem tartozik semmivel klubjának, szabadon eligazolhat kedvére. A törvényt 3 évvel előtte nyújtotta be az akkor sportminiszter Pelé, azzal a reménnyel, hogy a brazil szabályozáson enyhítsen és a játékos a karrierje során valahol, valamikor rendelkezhet önmaga felett.

Ronaldinhóért akkor már ott legyeskednek a legnagyobbak. Az Inter Milan végül Adrianóra és Mohamed Kallónra teszi meg tétjeit, az AC Milan Rui Costa, Filippo Inzaghi és Andrea Pirlo mellett dönt, a Manchester United akkor nagy reményeket fűz Juan Sebastián Verónhoz és Ruud Van Nistelrooy-hoz, a Real Madrid Zinedine Zidane leigazolásával ír transzfer-történelmet, hogy aztán a befolyó pénzből a Juventusnál egy BL-döntős csapat alapjait fektessék le.

Ha sokan ki is költekezik magukat, puffer így is volt a rendszerben, hiszen Ronaldinho ingyen mehetett bárhova. A mérlegbe ilyenkor jönnek az immateriális tényezők: a lobbi, a kapcsolatok. Az a kis _plusz_. A PSG tulajdonosa ekkor a CanalPlus média-konzorcium, melynek egyik leányvállalata, a SportPlus játékosok imázs- és marketing jogainak kereskedésével foglalkozik, és melynek vezérigazgatója, bizonyos Jérome Valcke jóban van Roberto Assisszal, aki történetesen Ronaldinho testvére és ügynöke.

Roberto pedig egyengetni akarja testvére útját és úgy rajzolja fel karrierívét, hogy 21 évesen még ne kerüljön túl közel a Naphoz. A cél az, hogy játsszon – folyamatosan, hangolódva az európai környezethez. Ha minden jól alakul, talán a 2002-es világbajnokságra is számolni fognak vele.

Amikor 2000. novemberében kiszivárog, hogy Ronaldinho hamarosan elhagyja Porto Allegrét, a hír bombaként robban. A Gremio vezetősége hevesen lapozza át a kríziskommunikációs kézikönyvet és mindent tagad. “Innen nem engedjük el a művészeket” – feszítik ki az edzőpálya melletti molinót a klub ultrái. Az elmondások szerint az utolsó utáni pillanatban még egy rohamot intéz az AC Milan alelnöke, Adriano Galliani, de hiába, a megállapodás már megköttetett.

Ronaldinho lesz a PSG tizenkettedik brazil játékosa. Nem az első, nem is az utolsó, de az egyik legemlékezetesebb karakter, akire hatalmas kaland vár Franciaországban.

Szerző: Szabó Christophe